Az emberek nem figyelik, hogy tél van-e vagy nyár, ha boldogok.
Utolsót lobban a nyár,
Aztán kialszik végképp,
Arcodon most fakó a bánat,
Akár egy régi térkép.
A napfény a vízzel játszott,
A boldogság szemedben látszott,
A Hold csak ránk vigyázott,
Az a nyár még igazi nyár volt.
A nyár számomra tömény esszenciáját jelentette mindannak, amit a múltban szerettem, és ami hiányzott belőle.
Az ember résen van, ha a sötét, baljós éjszakába merészkedik ki, akkor bármire fel van készülve. De egy tiszta, felhőtlen nyári napon? Honnan tudná, hogy menekülnie kell, ha semmit nem lát, ahol veszély rejtőzhetne?
Van valami mélységesen megnyugtató abban, ha ez ember egy szép nyári napon a verandán üldögél, és nézi, ahogy mások dolgoznak.